Prológus

1945. február

Budapest ostroma tetőfokán állt. Csak az ágyú- és rakétalövések villanásai szakították meg az iszonyú sötétséget. Nehéz füst ülte meg a levegőt. A lassan égő, üszkös, összeomlott házakból az elmúlás jéghideg, keserű hangulata kúszott kormos ingem alá. Időnkét, egy-egy géppuskasorozatot,egy-két puskalövést lehetett hallani, ami arra figyelmeztetett, hogy az utolsó felvonás még hátravan.

Én tizenhat évesen, önkéntes vöröskeresztesként már több hete a ház kora esti biztonsági ügyeletét látom el, egy nyugdíjas generális vezetése alatt. De e pillanatban ő már élete utolsó perceit éli. Egy emelettel feljebb, a lépcsőházban haldoklik napok óta. Azóta hallom halálhörgését, amióta a házunk összeomlott.

A lépcsőfeljárat soktonnás vasbeton födémje szakadt rá, félig maga alátemetve. Törött koponyáján át véres, szétzúzott agyát is látni vélem.

Óriási detonáció rázta meg a mi négyemeletes épületünket, aminek az első része úgy omlott össze mint egy kártyavár. Akik azon az oldalon tartózkodtak, vagy azonnal meghaltak, vagy súlyos sérüléseket szenvedtek. Iszonyú volt a pusztítás.

A mi felrobbantott, beomlott bejáratunkon át lehet látni az utca túlsó oldalára, egy másik földig rombolt, hatalmas bérház romjaira. Ki tudja, mennyi áldozatot követelt ez az esztelen támadás?

Egyedül voltam, éheztem és fáztam. Halálosan fáradtnak éreztem magam, ám az éjjeli figyelőszolgálatnak még nem volt vége. Egyszer csak sietős lépteket hallottam a lépcsőn. Lili volt az, anyja puha szőrmekabátjában. Gyorsan karjaimba bújt és elárasztott meleg csókjaival. Átöleltem didergő kis testét és hirtelen elfelejtettem minden nyomorúságomat.

– Oh, Gyuri, úgy reméltem, hogy itt talállak! Csak kiszöktem egy percre.
Már mindenki alszik. Anyám altatót szed amióta Géza meghalt. Nem tudja elfelejteni ezt a tragédiát.

– Senki sem tudja. Remek ember volt, de legalább nem szenvedett sokáig. Sőt azt hiszem, nem is tudta mi történt vele. Hallod a tábornok hörgését? Már két napja vívja élete utolsó csatáját.

– Szegény ember! Nem lehetne valamit tenni érte?

– Lábát és alsó testét teljesen összezúzták a rászakadt romok. Már többen is próbálták kiszabadítani a lépcsőház vasgerendái alól, de nem sikerült. Amellett úgy néz ki, hogy súlyos agysérülése is van. Nem hiszem, hogy ebből valaha is felgyógyulhat, még a legjobb orvosi kezelés mellett sem.

Lili sápadt kis arca mintha még jobban megnyúlt volna.

– Csak azt remélem, hogy nem szenved és nem is tudja, milyen reménytelen állapotban van. Az orvosnak elfogyott a morfinja s azon töpreng, hogy mit lehetne még tenni érte.

– Hogy mondhatjuk mi azt, hogy nem szenved? Miből gondoljuk, hogy ő nem tudja, milyen közel van a halálhoz?

– Semmiben sem lehetünk biztosak, de azt hiszem, ha az agyunk nem működik, ha nem kap üzenetet, akkor nem éhezünk, nem szomjazunk, nincs fájdalmunk, és nem is szenvedünk többé. Szívünk ugyan tovább doboghat, talán lélegezni is tudunk az agyhalál után, de már nem érzünk semmit. A hozzátartozókat talán jobban megviseli a fájdalom és a szenvedés.

– Igen, de nekünk volt egy barátunk, akit egy végzetes autóbaleset után agyhalottnak nyilvánítottak, ám amikor az anyja szólt hozzá és imádkozott az ágyánál, ő rámosolygott az anyja kezében lévő keresztre.

– Ez is mutatja, hogy nincs feleletünk sok-sok kérdésre. Csak a Jóisten tudhat mindent.

– Gyuri, tudod egyáltalán, hogy te vagy a ház hőse? Olyan sok ember életét mentetted meg azzal, hogy riasztottad a lakókat, amikor megláttad az égő német lőszeres autót a házunk előtt.

– A Jóisten óvta meg őket. Legfeljebb a mitesszereim játszottak némi szerepet ebben. Azt nyomkodtam éppen, amikor az ablakon át megláttam a lángokat.

Közben kicsit felmelegedtünk Lilivel s én azt ajánlottam a makacskodó lánynak, hogy menjen haza, mielőtt felfedezik az éjszakai látogatást. Egy jóéjt-puszi után, el is osont a sötét lépcsőházban. Másnap Dr. Krámer jött megnézni a sérült tábornokot, aki már régebben is a páciense volt.

– Terminális állapotban van. A fájdalomcsillapítók nem érnek semmit. Különben sincs már sok kábítószerem. A betegeim sorra halnak meg a kórházban, mert kifogytunk a gyógyszerekből, nincs vizünk, nincs elektromos áram, nem tudunk operálni, fertőzést kezelni. Talán meg tudjuk állítani a vérzést, de vérátömlesztést adni már nem tudunk, legfeljebb intravénás konyhasó-oldatot. Megszűnt a hatékony orvosi ellátás lehetősége. Sajnos, Gyuri, ez a szomorú helyzet.
Mélyet sóhajtva folytatta: Tudom, orvos akarsz
lenni és remélem, soha nem leszel ilyen tehetetlen helyzetben! A tudomány itt megáll a diagnózisnál, gyógyításra már nincs esély.

– Mit tanácsolsz? A szívünk szakad meg a haldokló harcosért. Nem tehetünk érte semmit?

– Azt hiszem, tudom, hogy mit kell tennem, és meg is fogom tenni. Ha tudna hozzám szólni, ő kérne rá. Nem ez az első eset, hogy ilyen nehéz döntést kell hoznom. Remélem, hogy te soha nem leszel ilyen szörnyű helyzetben!
Most megyek. Ne kérdezz semmit! Nem kérem, hogy segíts, hiszen én is kétségbe vagyok esve.

Felment az emeletre haldokló barátjához. Iszony szállott a lelkemre, kivert a hideg verejték. Egy idő múlva a halálhörgés lecsendesedett, majd hirtelen mintha meg is szűnt volna. Vagy talán csak nekem tűnt úgy? Meg kell, hogy nézzem őket! Amikor odaértem hozzájuk, láttam, ahogy a doktor betakargatja öreg barátját, és sietve pakolja el a fecskendőit. Valamikor hallottam,
hogy német elmegyógyintézetek alkalmaznak mesterséges légembóliát a reménytelen esetekben, és én most valami hasonlót láttam. Borzadály fogott el. De tulajdonképpen mikor is halt meg a tábornok? És mikor szállt el a lelke? Amikor megszűnt az agya működni, amikor már nem tudott uralkodni az akaratán?

Amikor már nem tudott gondolkodni, tervezni, remélni? Amikor megszűnt az Isten teremtésének élő központja lenni? Vagy talán még vele volt a lélek, amikor mi emberek határoztunk úgy, hogy most már mennie kell? Átvettük Isten szerepét? Vagy a Jóisten sugallta nekünk, hogy mit tegyünk? Használjuk szabad akaratunkat és ő majd eldönti, hogyan ítélkezzen a tettünk felett? Mindez és még sok más, hasonló gondolat kavargott a fejemben, miközben remegve fedtem be a vén hős arcát és úgy láttam –
vagy
csak látni reméltem –, mintha szelíden mosolygott volna.